Március 20-án a Republikon Intézet konferenciát rendezett Megosztó emlékezet: Nemzeti jelképeink és történelmünk a politikában címmel. Az eseményt Horn Gábor, az Intézet kuratóriumi elnöke nyitotta, röviden reflektálva arra Orbán Viktor március 15-i „poloskás” beszédének apropóján, hogy ki lehet-e sajátítani a nemzetet vagy sem.
Ezután megkezdődött a panelbeszélgetés meghívott vendégeink között Virág Andrea, a Republikon stratégiai igazgatójának moderálásával.
Csunderlik Péter, történész, az ELTE BTK professzora kezdte a beszélgetést: leszögezte, a nemzeti ünnepek elképzelhetetlenek nemzeti jelképek nélkül. Minden nemzetnek van egy megalapozó himnusza, március 15-e ezt is szimbolizálja, illetve minden nemzet rendelkezik nemzeti jelképekkel is, ezeket a politika pedig szereti kisajátítani. A jelképek megosztó jellegének szükségszerűségéről azt mondta, hogy az ezek feletti harc már ’48-ban elkezdődött: Kossuthék reformkori politikai munkája ütközött itt a pesti radikális fiatalok 15-ei tevékenységével. A politika mindig átalakítja, formálja a nemzeti jelképeket, a politikusok a saját képükre alakítják ezeket. Példának hozza fel erre a történész a Tanácsköztársaság Petőfi-kultuszát, ezt később a Horthy-korszak idején átformálták úgy, hogy Petőfit, mint családi költőt ábrázolták, illetve a nyilasok idején az került a fókuszba, hogy Petőfi az oroszok ellen harcolt. Csunderlik leszögezi, hogy alapvetően két irány létezik ’48 örökségének értelmezését illetően a mai Magyarországon: az egyik a függetlenségért való küzdelem hangsúlyozása, a másik a szociális jogokért és intézményekért való kiállás, ez utóbbit emelte ki Magyar Péter is. Az orbáni kokárda-kisajátítás szerinte a rendszerváltás utáni történelem talán legrosszabb gesztusa volt; Orbán ekkor kezdte el alkalmazni a Kossuth-kultuszt. Orbán és Magyar sikerében is az a tanulság, hogy aki el tudja hitetni magáról, hogy nemzeti, azé az ország. Már a 19. század óta igaz Magyarországon, hogy a fő törésvonal a „nyugatosok” és a „szuverenista nemzetiek” között van, most viszont annyiban más a helyzet, hogy nemzeti nemzeti ellen harcol, ennek következtében pedig kialakulhat egy, még a lengyelnél is jobboldalibb pártrendszer.
Kövesdi Veronika, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa kiemelte, hogy a nemzet egy diskurzív konstrukció, ezáltal nagy szerepe van az önmeghatározásban és a gondolataink meghatározásában. Ennek megfelelően, mivel a ’48-as szabadságharc lényegi eleme a mai magyar politikának, a politikusok önmeghatározásában fontos szerepet játszik, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, így kiválogatják azokat az értékeket, ellenségképeket, amelyekre szükségük van az aktuálpolitikai küzdelmekben. Magyar Péter és Orbán Viktor emlékezetpolitikához való viszonyulásáról azt hangsúlyozta, hogy míg Magyar Petőfi örökségére épít, hangsúlyozva, hogy a hazaszeretet összekapcsolja őt és táborát a szabadságharccal, Orbán pont azt emeli ki, hogy kik nem szeretik a hazát, és hogy ezekkel az emberekkel (poloskákkal) le kell számolni. A Tisza Párt ezáltal egyre inkább azonosítható a hazaszeretet érzésével. Március 15. és október 23. különböző emlékezetéről azt emelte ki, hogy míg az előbbinek egységes az emlékezete, az utóbbi még túl friss, megosztott az emlékezete, mert sokan élnek még, akik átélték az akkori eseményeket.
Patakfalvi-Czirják Ágnes, antropológus és szociológus, a BME GTK Kommunikáció és Szociológia tanszékének adjunktusa szintén a nemzeti szimbólumok és jelképek formálhatóságát, értelmezésük sokszínűségét hangsúlyozta, mert mindenki mást érez, amikor meglátja, felveszi, kitűzi. Az intézményrendszer megtanít egy alapot, hogy hogyan kell ezeket használni, de valójában ezek a jelképek folyamatosan változtathatóak. A narratívák a helyi igényekhez is tudnak alkalmazkodni, így egy szimbólum akkor lesz széles körben használt és megértett, ha a hozzáférési küszöb alacsony, könnyen hozzáférhető, egy politikusnak pedig az a feladata, hogy a nemzeti eseményeket minél átláthatóbbá tegyék az átlagember számára. Patakfalvi-Czirják egyetértett Kövesdi Veronika értékelésével, hogy Orbán és Magyar két nagyon különböző nemzetkoncepciót fogalmazott meg március 15-én azzal, hogy az előbbi a kitagadásra megy rá (lásd kettős állampolgárok kitiltása). Emellett kiemelte, hogy a közösség és identitás kialakításához katartikus momentumok, érzelmi elköteleződés kell, ezáltal lehet tömeget csinálni, mint ahogyan Magyar Péter is csinálja. Október 23-mal kapcsolatban hozzátette, hogy annak a szimbólumai (pl. lyukas zászló) sem lettek meghatározók nemzeti szinten, így ez kevésbé tud átélhető, érzelmi élmény lenni, mint március 15.
Végül Nyáry Krisztián, író, irodalomtörténész és kommunikációs szakember először arról beszélt, hogy a magyar identitás nem nyelvi vagy vallási alapon jött létre, például 1823-ban a Himnusz ajánlata még nem volt meggyőző, mert nem volt elég összetartó erő a sokszínű lakosság körében, viszont ’48-ra már érvényt szerzett a magyarság gondolata, így tudott meghatározóvá válni a Nemzeti Dal. Ez egy szellemi konstrukció volt, amit meg kellett építeni. ’48-49 ezután felgyorsította a nemzeti identitás képződését, míg a reformkorban még elitista jellegű volt a jelképrendszer, addig a dualizmusra kialakult egyfajta univerzális rendszer. Kiemelte, hogy mindig volt egy hivatalos értelmezése ’48-nak, illetve más nemzeti eseményeknek, emellett pedig egy „underground”, szélesebb rétegek számára elérhető értelmezése is. Nyáry kritikus volt a 2000-es évek baloldalával szemben, akik hagyták Orbánnak, hogy kisajátítsa a kokárdát, hiszen például onnantól kezdve ők nem nagyon hordtak kokárdát. Ezzel szemben szerinte jelentős előrelépés Magyar Péter emlékezetpolitikai hozzáállása. Emellett, bár a véres ’56 kevésbé tudott akkora nemzeti ünneppé fejlődni, mint a békés ’48, a baloldal teljesen feladta ’56 örökségét, egyfajta jobboldali privilégiummá téve azt, ez szerinte az előbbi részéről elfogadhatatlan intellektuális restség. A jelképeket nem szabad elengednünk, mert bármikor visszatérhetnek, és nem tudjuk, milyen erősek lesznek, milyen mondanivalóval ruházódnak fel.
A Republikon működését az Európai Unió támogatja. Az eseményen kifejtett nézetek és vélemények nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió véleményét. Ezekért sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó szervezet nem tehető felelőssé.
