Első panel – Illiberalizmus a visegrádi csoportban
Résztvevők: Andrej Schulcz (SK), Andrzej Prendke (PL), Lars-André Richter (D), Márton Schlanger (HU), Zuzana Stuchlíková (CZ)
A panelbeszélgetés az illiberalizmus V4-es országokban (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia) való megjelenését és hatását vizsgálta. A résztvevők országonként bemutatták a saját országuk politikai helyzetét, majd közösen vitatták meg, hogy a térségben mennyire erősödik az illiberális trend, illetve hogyan reagálhatnak erre a liberális erők.
Csehország politikai helyzetéről Zuzana Stuchlíková számolt be. A legutóbbi cseh választásról, az ANO párt és Andrej Babiš elmúlt féléves folyamatos előnyéről és győzelméről beszélt. Kifejtette, hogy Babiš liberális értékeket képviselt, majd átfordult egy konzervatív, nacionalista irányba, a kampány során kiemelte, hogy a belpolitikai kérdések az elsők, és kevés figyelmet szentel a külpolitikára. Babiš fontos szövetségese Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke, mindketten tagja a Patrióták Európáért politikai EP szövetségnek, azonban sok kérdésben nem értenek egyet. Csehországban most tárgyalások zajlanak a miniszteri posztokról, de a vártnál gyorsabban halad ez a folyamat Zuzana szerint. Babiš illiberális értékeket képvisel, de a demokratikus intézmények még erősebbek, és a politikai verseny is többpólusú maradt, mint Magyarországon.
Andrej Schulcz számolt be az aktuális szlovákiai politikai helyzetről, kiemelte, hogy a Smer párt Robert Fico vezetésével két évtizede meghatározó szereplő, és számos illiberális intézkedést hozott – például, hogy két biológiai nem van, meleg párok nem fogadhatnak örökbe (házasságkötés nélkül nehezítettek a örökbefogadást), civil szervezetek elleni fellépést, a büntetőjog módosítását. Ugyanakkor Szlovákiában a hatalom kevésbé koncentrált, mint Magyarországon: a koalíciós kormányzás, a belső pártharcok és a civil társadalom nyomása fékezik az autoriter törekvéseket. Fico pragmatikusabb, mint ideologikus; politikáját gyakran a hatalmi érdekek, nem pedig elvek vezérlik.
Andrzej Prendke a friss lengyelországi elnökválasztásról számolt be, ahol a konzervatív és liberális jelöltek küzdelme éles polarizációt mutatott. A választók nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a két oldal között, ami nehezíti a politikai stabilitást. A lengyel politika erősen megosztott az EU-val, gazdasággal és kisebbségi jogokkal kapcsolatban. Prendke szerint a liberális pártok hibát követtek el, mert nem tudták világosan kommunikálni értékeiket és alternatíváikat a populizmussal szemben.
Márton Schlanger szerint Magyarország az illiberalizmus iskolapéldája, amit maga Orbán Viktor is nyíltan vállal. A független média hiánya, a demokratikus intézmények gyengítése és a civil szféra korlátozása mind ennek a rendszernek a jellemzői. A közelgő választásokon a Tisza párt vezeti a felméréseket, de kérdéses, mennyire liberális irányba tudna mozdulni a győzelme esetén. A jövő évi választások során a Fideszen és a Tiszán kívül, még a Mi Hazánknak van nagyobb esélye bekerülni a parlamentbe a felmérések alapján. Schlanger Márton három pártot tart liberálisnak a hazai pártok közül: Tisza, MKKP, Momentum, azonban az utóbbi visszalépett a Tisza javára a 2026-os választáson. A kampány egyik fő vitapontja a progresszív adózás, amit a Fidesz kommunikációs fegyverként használ a Tisza ellen.
A panel beszélgetés során minden résztvevő egyetértett abban, hogy a V4-országok illiberális fordulatai kölcsönösen hatnak egymásra. Orbán Viktor politikai modellje inspirálta Ficot, és a magyar kormányfő gyakran „tanárként” tekint magára a szlovák miniszterelnökre pedig „diákként”. Csehország és Szlovákia ugyanakkor sajátos, pragmatikusabb megközelítést képvisel. A résztvevők szerint a V4-eket összekötik a közös történelmi tapasztalatok és a Nyugathoz való felzárkózás iránti vágy, de a politikai irányok különböző mértékben tolódnak el jobbra.
Lars-André Richter a Friedrich Naumann Foundation szervezet igazgatójaúgy fogalmazott, hogy a 19. században alakult ki a modern politikai spektrum – baloldal, centrum és jobboldal –, majd a második világháború után Nyugat-Európában igyekeztek egy hidat építeni a konzervatívok és a liberálisok között. A rendszerváltás után a posztkommunista országok célja a nyugati minták követése volt, a nyugati pártok segítettek a keleti blokk politikusainak a pártalapításban, köztük Orbán Viktornak is. Richter kihangsúlyozta, hogy mára a hagyományos pártrendszerek gyengülnek, miközben a populizmus politikai stílusként és taktikaként egyre erősebben jelenik meg világszerte. Megemlítette, hogy az illiberális populisták lerombolják az elmúlt évszázadok legfontosabb vívmányait – a független igazságszolgáltatást, sajtót és tudományos életet. A populizmus veszélyezteti a felvilágosodás és a liberalizmus 200 éves örökségét, és minden országban más formában, de hasonlóan romboló módon jelentkezik, figyelmeztetett.
A beszélgetés második felében azt vitatták, vajon a liberalizmus a megfelelő válasz-e az illiberalizmus kihívásaira. Többen hangsúlyozták, hogy a liberális politikának újra kell definiálnia önmagát, és gyakorlati kérdésekre – például megélhetésre, lakhatásra – kell fókuszálnia, nem csupán elvi vitákra.
A legrosszabb forgatókönyv szerint, ha Orbán, Fico és Babiš is hatalmon maradnak, a V4 illiberális blokká válhat. A legjobb esetben – ha Magyarországon kormányváltás történne – újraerősödhetne a liberális irány, és a V4-ben egyensúly alakulhatna ki. A konklúzió szerint a liberalizmus nem vesztette el aktualitását, de új formában kell fellépnie a populista és autoriter tendenciákkal szemben.
Második Panel – Kultúrharcosok klubja
Résztvevők: Dopeman: Pityinger László, Karafiáth Orsolya, Pajor Tamás, Schönberger Ádám, Szimler Bálint
Magyarországon a helyzet korántsem ideális. A kultúra szabadságát a pénzügyi függőségi helyzet fojtogatja és aki politizálásra adja a fejét, kockára teszi a hírnevét és a karrierjét. Ahogy közeledünk a parlamenti választásokhoz és ahogy napról napra emelkedik a tét, úgy lesznek politikailag egyre aktívabbak a kulturális élet szereplői is. A Kultúrharcosok klubja panelben arról beszélgettek a résztvevők, hogy van-e felelőssége egy művésznek, közéleti szereplőnek abban, hogy közügyekről megszólaljanak, mit kockáztat azzal egy művész, ha felszólal, illetve a hazai támogatási rendszerről is szó esett a beszélget során.
Karafiáth Orsolya szerint a művész legfőbb felelőssége, hogy önmagához képest a legjobbat alkossa meg. Úgy gondolja, a művésznek a saját világáról kell beszélnie, és ennek természetes része a politika és a közélet is. Véleménye szerint, ha valaki azt mondja, „csak művész vagyok, nem foglalkozom politikával”, az a személy már nem tekinthető művésznek. Karafiáth tehát a művészi szerephez hozzátartozónak látja a közéleti reflexiót. Emellett hangsúlyozta, hogy szükség van állami támogatásokra a kultúra, különösen az irodalom és a színház területén, mert piaci alapon a művészek nem tudnak szabadon kísérletezni és új dolgokat kipróbálni.
Pajor Tamás megengedőbb álláspontot képvisel Karafiáth Orsihoz képest, szerinte a művészi és közéleti szerepvállalás elsősorban alkati kérdés, és nem minden művésznek kell aktívan részt vennie politikai diskurzusban. Ugyanakkor egyetértett Karafiáthtal abban, hogy a közügyekkel való foglalkozás elkerülhetetlen, hiszen a politika mindenkit érint. A hazai viszonyokat tekintve úgy látja, a jelenlegi hatalom revansvággyal viszonyul a kortárs művészekhez, és bosszúpolitikát folytat velük szemben, ami azonban visszafelé sül el: ennek egyik kiváló példája az SZFE alakulása. Pajor és Dopeman egyetértettek abban, hogy Magyarországon túl kicsi a piaci felvevő közeg, ennyi tehetséges emberre, és Pajor szerint ezért egy részben állami, részben magánmecenatúra lenne kívánatos. Ő úgy gondolja, hogy egy igazságosabb finanszírozási rendszer mindenkinek a javára válna, és biztosíthatná a művészek esélyegyenlőségét.
Schönberger Ádám felvetette, hogy miért alakult úgy, hogy az embereknek ma azon kell gondolkodniuk, megszólaljanak-e vagy sem. Úgy véli, a kérdés inkább az, miért veszik el a kommunikáció lehetősége. Szerinte sokan azért nem szólalnak meg, mert nem tanulták meg rendesen a nyelvet, és félnek a felszólalástól. Úgy látja, a hatalom szemében a véleményközlés gyakran nem más, mint valaminek az erőltetése, ezért mindenki igyekszik minél hangosabb és kategórikusabb lenni, hogy figyelmet kapjon. Kiemelte továbbá, hogy Magyarországon hiányzik az állam és az egyén közötti köztes szféra, amely közösségi összefogásra épülne — például szakszervezetek formájában. Ez a helyzet szerinte csak akkor változhatna meg, ha az állam is partner lenne benne. Hozzátette, hogy nem az állam adja meg a szabadságot, hanem az emberek összefogása és közös cselekvése.
Dopeman szerint a művészeknek van közéleti felelőssége, de ezekből ritkán születnek valódi művészeti alkotások. Úgy gondolja, a művészet tükör: egyszerre mutatja meg a művészt és azt a világot, amit megtapasztal. Az igazi művészet szerinte univerzális, és ha valaki beleragad az aktuálpolitikába, akkor a művészi működése megszűnik, mert csak a napi történetek maradnak meg. Úgy véli, a művészek feladata a határok feszegetése, és helyes, ha ezt a hatalommal szemben teszik, de el kell viselniük, ha ezért kritikát kapnak. Többször hangsúlyozta, hogy Magyarországon mecenatúra-alapú működés van, nem piaci, mivel a felvevőközönség kicsi. Szerinte, ha a hatalom metszegeti a kultúrát, az ellenhatást vált ki, mert a presszió mindig kritikát szül. Úgy gondolja, hogy hazánkban szabadság és demokrácia van, hiszen, ha ez nem így lenne, a művészek nem tudnának kritikusak lenni. Hozzátette, hogy a pénz megfojtja a művészetet, és nem minden művésznek kell megélnie abból, amit alkot; aki szabad akar lenni, annak el kell fogadnia a bizonytalanságot és az alkotás kockázatát.
Szimler Bálint minden esetben a szólás- és művészi szabadság pártján áll, és úgy véli, a művészet értékmérői maguk a nézők. Szerinte a művészetnek innovatívnak kell lennie, képesnek arra, hogy kérdéseket tegyen fel és megkérdőjelezze azokat a társadalmi problémákat, amelyekben élünk. Úgy látja, Magyarországon ma nem klasszikus cenzúra, hanem a támogatásokon keresztüli kontroll működik: a finanszírozás formája határozza meg, ki tud alkotni és ki szorul ki a rendszerből. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyik oldal több milliárd forintból készít filmeket, míg a másik a határmezsgyére szorul. Szimler szerint a művészet akkor izgalmas és értékes, ha sokrétű és sokféle módon tud megnyilvánulni. Úgy véli, a jelenlegi döntéshozók gyakran nem szakmai, hanem politikai alapon döntenek, és a források elosztása emiatt nem igazságos. Kiemelte, hogy a pénz igazságosabb és tehetségalapú elosztása a művészek szempontjából nagyon fontos.
Az eseményt az Friedrich Naumann Foundation támogatja.
